Valójában a főszereplők a kapitalizmus működésében azok a nem-tőkések, akiket a kapitalizmus kijelöl arra, hogy saját alkotórészévé, így passzív elszenvedőjévé változtasson. A rendszer sorsa nem azon dől el, hogy a jövőben milyen irányba fejlődik majd, milyen szükségszerűségeknek, törvényeknek és nyomásoknak megfelelően viselkednek majd a kapitalisták (akik történelmi-politikai értelemben nem tudják, mit tesznek, csak teszik) és mit tesznek azok, akiket ők kizsigerelnek és szenvedésre kárhoztattak. A kapitalizmus fennmaradása attól függ, hogy a rendszer aktuálisan képes-e bekebelezni és saját céljai szolgálatába állítani a társadalom döntő többségét, vagy sem. Képes-e felszámolni és letörni autonómiánkat. Hiszen a profit érdekében szükség van a társadalom többségére – nem csak munkájukra, de vágyaikra, képzeletükre, érzéseikre, szabadidős aktivitásukra, társas kapcsolataikra és politikai tevékenységükre stb. egyaránt. A politikai folyamatok nem a gazdasági mechanizmusok „után”, hanem azok „előtt” zajlanak. Amikor az emberek reggel elmennek dolgozni, a fiatalok az iskolába, majd délután a pláza, este a család várja őket, akkor a politikai harcot a kapitalizmus már megnyerte. Nem a tőke teszi lehetővé a politikát, hanem a politika teszi lehetővé, hogy a tőke működhessen. (Ez elméletileg gyökeresen más, mint az anarchista felfogás, amely úgy véli, a gazdaság a kapitalizmusban per excellence politika, az elnyomás, a hierarchia és az egyén felszámolásának világa – ami persze mellesleg igaz.)

A tényleges politikaelméleti probléma ebből az alapállásból kiindulva a következő: a baloldalnak azt a helyzetet kell megértenie, hogy a politikai harc nem a kapitalizmus működésének következménye, hanem annak előfeltétele. Ezt nevezhetjük akár a politikai gazdaságtan végének, akár valamiféle posztmodernizációnak is – de teljes paradigmaváltásról van szó. A modernista baloldal (a szocialisták és a kommunisták) ugyanis meg voltak győződve arról, hogy a politika a (közeli) jövő: evidens, hogy a világot azért kell átalakítani, mert a tőke már elrontotta (a társadalmi problémák már léteznek), ahogyan az is, hogy az általános lázadás azért tör ki, mert a helyzet már elromlott és tarthatatlan, vagy éppen a válságok és ellentétek már kiéleződtek és hatottak. Az autonómizmus legnagyobb újdonsága, hogy (köszönhetően elsősorban Mario Tronti munkásságának) elvetette ezt a nézőpontot: számára a politika valami olyasmi, ami már hosszú ideje zajlik, egy harc, aminek éppenséggel mind részesei vagyunk, amely sok tekintetben vége felé közeledik – nem, hogy holnap kezdődne el.

Valójában a nyugati baloldal minden lényeges szereplője megmásíthatatlan tényként kezelte ekkortájt a kapitalizmus fennmaradását és stratégiáit és célkitűzéseit ehhez a meggyőződéshez igazította. Legfontosabb érvük e tekintetben az volt, hogy egyszerűen nem adottak a gyökeres változás feltételei, így a rendszer által kínált feltételek között kell harcolniuk céljaikért. A „bolsevik” kommunisták és a szociáldemokraták érzékelik, hogy a modern kapitalizmus sikeresen integrálta a társadalom széles tömegeit, akik immár nem szocializmust akarnak, hanem egyre jobb életet a rendszeren belül.  A radikális táborban is egyre többen ismerték fel, hogy a forradalom kisebbségbe szorult: a hagyományos öntudatos munkástól éppen úgy búcsút kell vennie a baloldalnak, mint a tömegmunkástól, a rendszer hihetetlen média- és katonai apparátusaival szemben nincs esélye frontális támadásnak, az intézményes és nagy befolyású politikai szereplők, a pártok és szakszervezetek belesimultak a rendszerbe. (Gorz, 1982, Negri, 2022) Értelmezésem szerint az autonómizmus erre a kihívásra az egyetlen lehetséges választ adta: lehet, hogy a rendszer nem dönthető meg itt és most, lehet, hogy a többség a jelenben konform és beilleszkedő, de ettől még a forradalom minden pillanatban jelen van, keresi útjait és lehetőségeit – és bármikor szintet léphet (ahogy ez 1976/77 forró hónapjaiban végül meg is történt Olaszországban). Valamennyi baloldali mozgalomnak és szellemi teljesítménynek ezért ehhez a mélyben hömpölygő, el-nem-tűnő forradalomhoz képest kell értelmeznie és elhelyeznie önmagát – és minden szerepelő ehhez képest ítéltetik meg.

Az autonómizmus e tézisének bizonyítása során egy új politikaképet vázol fel. Egy olyan kiindulóponthoz jut el, amely gyökeresen különbözik a korszakban jelentős befolyással bíró kommunista (bolsevik) és munkásmozgalmi (reformista) felfogástól és inkább az anarchizmushoz, 1968 örökségéhez, az ultrabaloldalhoz (baloldali kommunizmushoz), az un. workerista (operaismo) hagyományhoz és egy sajátosan értelmezett maoizmushoz kapcsolódik. (Barcsi-Soós, 2018)

Ez a paradigmaváltás elsősorban a gazdaság és a politikai viszonyát érintette. A fordulat talán Herry Cleaver munkáiban érhető tetten a legtisztább formában, aki azt állította, hogy a baloldaliak tévedése abból ered, hogy alapvetően olvasták félre Marx szövegeit, különösen A tőkét. Szerinte az elmúlt időszakban egy filozófiai és egy politikai gazdaságtani olvasat határozta meg a marxista mozgalmakat és a tágabban vett „kritikai” akadémiai világot a társadalomtudományi és humántudományi tanszékeken. Ennek hatására a rendszer kétféle kritikája vezérelte a létező baloldalt. Az első szerint a baloldaliság egy ideológia, amely bizonyos normák, filozófiai pozíciók és teoretikus nézőpontok mentén tekint a rendszerre és jelöli ki a változtatás kívánatos stratégiai irányait. A baloldaliság attitűd, a rendszerellenesség pedig morális-intellektuális alapállás – politika a munkásokért és a szegényekért. A második a kapitalizmust egy sajátos elvek szerint működő gazdasági rendszernek látja, tehát a marxi kritikát „egy olyan gazdasági elméletnek tekinti, amely a történelmi materializmus keretébe ágyazódik bele”. (Cleaver, 2000: 29) Mi a közös ezekben a megközelítésekben? Az a mély meggyőződés, hogy a főszereplő a kapitalizmus működésében a tőke, amely irányítja a rendszert, a baloldali politika (potenciális) alanyai pedig a profitközpontú világ elszenvedői és alkotórészei. Akik egy ponton majd fellázadnak és – remélhetőleg – egy jobb társadalom megteremtéséért szállnak síkra. A politika tehát a baloldal számára (sokan ezt tekintik összetartozásuk sarokpontjának) a gazdaság valamiféle utóélete, a nagybetűs Rendszer indexe, a kapitalizmus egyfajta kifutása, a majdani „végső válságok” következménye stb. – tehát a tőkés gazdaság objektív struktúrája vagy az indoka, vagy az oka a változtatásnak, a valódi politikának.

Az autonómizmus szerint ez egy hibás nézőpont.

Az írás a Szabó Gábor emlékkötetben jelent meg 2023 tavaszán.