Dr. Kiss Viktor (1976, Budapest) politológus, ideológiakutató. Az ELTÉ-n politikaelmélet szakos bölcsész, a Szegedi Egyetemen kommunikáció- és médiatudományi diplomát szerzett. 2012-ben védte meg disszertációját a Budapesti Corvinus Egyetemen. Jelenleg az ELTE-ÁJK oktatója, 2016 óta a Politikatörténeti Intézet Társadalomelméleti Műhelyének vezető kutatója. Többek között az Ideológia, kritika posztmarxizmus (2018) és a Kívül/Belül – egy új politikai logika (2021) című könyvek szerzője. A Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja.
Azt hiszem, hogy a 21. század elején elkerülhetetlen egy fájdalmas belátás: le kell mondani arról a marxista (vagy kimondottan sztálinista) felfogásról, amely az egymás utáni korszakokat egy hatalmas világtörténelmi színdarab felvonásaiként képzelte el. Mindenkinek ajánlok egy próbát, hogy eldöntse melyik oldalon áll ebben a kérdésben. Menjen el Óbudára, ahhoz az építkezéshez, ahol egy régi gyárkomplexumot most csillogó lakóparkká alakítanak úgy, hogy közben megtartják az ipari műemléki épületeket. Nézzen körül és ott látja egymás mellett a „modern” és a „posztmodern” korszakot. Bevallom, én nehezen tudok mit kezdeni azokkal, akik szerint csak a kulisszák változtak.
A posztmodern kapitalizmus kettős jelentést hordoz számomra: egyrészt azt, hogy többé nem a modern kapitalizmussal állunk szemben. Ez Antonio Negri és más autonomisták koncepciója, akik kiindulópontja az, hogy az 1950-60-as évek „modern kapitalizmusa” véget ért – politikai küzdelmeivel egyetemben. Felbomlott, valami más lépett a helyére, amit még csak most próbálunk meg feltérképezni, egy „modern kapitalizmus utáni” világ – ami azonban nem hasonlít a 19. század tőkés rendszerére sem. A másik értelemben a posztmodern kapitalizmus kifejezés arra utal, hogy nem lehet bizonyos korábbi előfeltevések alapján közelíteni a világhoz, amiben élünk. Vagy másképpen: a posztmodern kapitalizmushoz posztmodern elmélet dukál. Ez egy borzasztóan izgalmas alapállás, hiszen az ember folyamatosan egy változó és fluid világot próbál megérteni és leírni, miközben azt sem tudjuk, milyen eszközök és módszerek alkalmasak egyáltalán ennek a világnak a leírására. A posztmodern társadalomelméletek és a posztmarxista gondolkodók erre adták meg a maguk válaszát.
Azt állítom, hogy a következő évtizedek politikáját a nyugati világban a kirekesztettek és a befogadottak közötti harc határozza majd meg. Azonban nem csak a migrációs válság elméleti felnagyításáról van szó. Egy pszichoanalitikus gyökerű elmélet keretében a Kívül/Belül identitások létrejöttét vizsgálom, amelyekre azért van szükség, mert valójában nagyon bizonytalan minden. Engem tehát az érdekel, hogy miért és hogyan válnak a kívül és belül kérdése körüli anomáliák ennyire állandóvá és meghatározóvá éppen a mai nyugati társadalmakban. Egyrészt azt gondolom, hogy a posztmodern kapitalizmusban minden korábbihoz képest más a helyzet, amennyiben azért nem tudjuk, hogy kívül vagyunk, vagy belül, mert nem tudjuk többé, hogy mi a kint és mi a bent, állandóan váltogatjuk helyi értékünket, sőt gyakorta egyszerre vagyunk kívül és belül. A valóságok termeléséről van szó például, ami régóta egyik kedvenc témám. Említem Mark Zuckerberg legújabb projektjét, a Metaverzumot (a megjelenés óta már a Facebookot működtető céget is átnevezték), vagy a Ready Player One című filmet, hogy láttassam: milyen zavaros is a kívül/belül meghatározása a 21. században.
Másrészt azt állítom, hogy a kívül/belül probléma középpontba kerülése ma elválaszthatatlan a kapitalizmus aktuális működésétől. Egy új típusú szorongás és bizonytalanság kialakulását mutatom be. Amellett érvelek, hogy napjainkban a globális kapitalizmus egyszerre jeleníti meg magát az egyetlen lehetséges utópiaként és az elviselhetetlen létezés disztópiájaként – ráadásul előbbi a maga teljességében természete szerint elérhetetlen, utóbbi viszont kibírhatatlanul fenyegető a fejlett nyugati társadalmak lakói számára. Mindig túlságosan kívül vagyunk és sosem lehetünk eléggé belül. Azt állítom, hogy a nagypolitika a közeljövőben új, gyökeresen más szereplőkkel bővül, ezért új térképet kell készíteni az erőviszonyokról. Emlékezzünk vissza: 1989-ben minden a falak és határok eltűnéséről, a globalizációról, a szabad áramlásról szólt – harminc évvel később meg azt láthatjuk, hogy nincs egyetlen ellenzéki párt sem, amely szót emelne a déli határkerítés ellen, sőt kimondottan támogatólag lépnek fel. Mi történik velünk? Ennyire megváltozott a világ?
Az elmúlt 25 évben több ezer hallgatót tanítottam a Zsigmond Király Egyetemen, az ELTÉ-n. a Budapesti Corvinus Egyetemen és a Pécsi Egyetemen. Több tucatnyi szakdolgozó mellett négy doktorandusz témavezetője is lehettem. Külön megtisztelő számomra, hogy szinte valamennyi nagy budapesti szakkollégiumban voltak már kurzusaim. Az értékelések alapján óráim többnyire nagyon sikeresek, úgy érzem, hogy az erre fogékony kritikai és elméleti beállítódású hallgatók gondolkodásmódját nagymértékben formálják kurzusaim. Számomra a legfontosabb, hogy a hallgatók azzal az érzéssel távozzanak, hogy kaptak valamit nálam, amit másutt talán nem.
Talán ez az a téma, ami egészen a kezdetektől alapvetően érdekel. Emlékszem, milyen nagy hatással volt rám, amikor Herbert Marcuse Az egydimenziós ember című könyvét olvastam annak idején. Azóta meggyőződésem, hogy a politika valódi terepe nem a gazdaság – hanem az ideológia. A kutatásaimat vezérlő elvet ideológiakritikai paradigmának neveztem el. Eszerint a mai gazdasági rendszer és társadalom nem csak azért marad fent, mert az emberek gondolatait megfelelő irányba manipulálják, vagy mert a többség nem látja, hogy milyen ez a világ. A helyzet éppen ennek az ellenkezője: a mai viszonyok egyáltalán azért létezhetnek, mert az ideológia megalapozza őket. Vagy másképpen: a kapitalizmus nem gazdasági, hanem politikai harcok alapzatán nyugszik, amelyek a kultúra és az ideológia körül zajlanak.
Azért lehetséges ez a világ, mert már fiatal korunkban, mielőtt belépnénk a felnőtt életbe, megtanítanak bennünket, hogy miképpen gondolkodjunk, mire vágyjunk, hogyan formáljuk meg önmagunkat és mit tekintsünk a valóságnak, a „mi világunknak”. Az okostelefonok, a webshopok, a karácsony, az élmények, a szabadidő és a munka, a pénzfetisizmus, vagy a zöldövezeti életforma – mind puszta ideológia, amiben hiszünk. Hiszünk benne, hogy ezek „jók”. Az olyan teoretikusok, mint Gilles Deleuze, Jean Baudrillard, Guy Debord, vagy Slavoj Zizek különböző tanulmányaim hősei, akik mentén saját megközelítésemet is folyamatosan formálom és újragondolom.